A pap a fejlődés és a szolgálat között

Szükség van a papi élet megújulásra - mondta a Szatmári Egyházmegye papjainak ARP. Páll József P. Leó OFM, az általa tartott lelkinap elmélkedésében.

ARP. Páll József P. Leó OFM ferences házfőnök tartott lelkinapot a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjainak március 9. és 11-e között - előbb a szatmári, majd a nagykárolyi, végül pedig a máramarosi főesperességben. Ennek kapcsán beszélgettünk elmélkedése üzeneteiről.

Atya, mivel készült, miről beszélt a papjainknak?

- Azt mondták nekem, hogy az Önátadás Éve van a Szatmári Egyházmegyében, a világegyházban ugyanakkor a Megszentelt Élet Éve, és próbáltam a kettőt úgy összekapcsolni, hogy a papi élet önátadását segítendő, néhány útmutatását adjak, mint szerzetes. Úgy gondolom, hogy a szerzetesek szerepe a lelki életben segíteni másokat, amellett, hogy persze másfajta tevékenységeket is végeznek. A témán belül próbáltam a papokat meggyőzni arról, hogy szükség van a papi élet megújulásra. A régi mentalitás az volt, hogy a papot, miután felszentelték, már ki lehet helyezni, ő már kész pap. Annyiban kellene változnia ennek a koncepciónak, hogy a pap mindig fejlődésben van. Azzal, hogy felszentelték, csak kezdődik az ő fejlődése, és egészen a haláláig kell, hogy tartson. Ennek a fejlődésnek vannak bizonyos eszközei és ezekről próbáltam beszélni. A belső eszközök között említettem, hogy a pap legyen tanulékony, az eseményekből, helyzetekből tudjon tanulni, azokban fel tudja ismerni Istennek a jelenlétét, az embereken keresztül Isten közelségét.

A papi élet különböző szakaszaiban megvannak a sajátos feladatok, amelyeket be kell töltenie - bizonyos kihívások, amelyeket, ha le tud küzdeni, akkor fejlődik. Ebben segítségre van szüksége, amit leginkább a paptársaktól kaphat meg. Itt került szóba a papi spirituálisi feladat, amit a múlt esztendeig végeztem a Gyulafehérvári Főegyházmegyében.

Aztán, a pap fejlődésében ugyanúgy szerepe van az időnek. Van olyan idő, amit végleges időnek neveztem. Ez azt jelenti, hogy teljesen elkötelezte magát az ember Istennek. Ez az első lépés, erre épül a többi.

A második a koncentrált idő, vagyis olyan időszak, amikor mintha az idő meg is szűnne. Ilyen, amikor szentmisét mutat be az ember, mert megjelenik az, aki érettünk áldozta magát. Vele szinte egy időben vagyunk jelen. Ez a koncentrált idő aztán hatással van az ember teljes életére, mindennapi eseményeire. Ebből következik a kiterjesztett idő, amikor a mindennapi életbe visszük el magunkkal azt a kegyelmet, amiben részesültünk. Hatással van a mindennapi életünkre az, ami a koncentrált időben történt, a titokkal való találkozás.

A beteljesült idő pedig az, amikor az életünk eléri a végcélját.

Beszéltem a papoknak arról, hogy szükség van, hogy elfogadjuk a közönségesnek a rendkívüliségét, vagyis, hogy a mindennapi, közönségesnek tűnő dolgok mennyire fontosak tudnak lenni. Mint ahogy a kisgyermeket sem mindig csokoládéval etetik, hanem rendes étel kell neki ahhoz, hogy növekedjen, nagyon fontos szerepe van az életünkben annak, ami hétköznapinak, közönségesnek tűnik, és ezeket értékelni kell. Meg kell tanulnunk szolgálni, hogy a mi életünk erről szóljon, s ne a szereplésről. A papnak is szükség van közösségre, ezért a papok közötti közösséget fontos ápolni, segíteni egymást, hogy senki ne maradjon egyedül.

A papi élet ritmusa, a mindennapi szertartások, apró dolgok szintén fontosak. Ezeket az ember magának beütemezi: ha felkel keresztet vet, de lefekvés előtt ismét, nap közben imákat mond el... Nem kell állandóan keresnie, hogy mivel foglalkozzon, hanem magának, mintegy órarendet állít össze és ez szabadságot adhat arra, hogy a lényegre figyelhessen. Ez olyan, mint amikor utazunk, és nem ismerjük a helyet: figyeljük a térképet, az útmutató táblákat és ezért nem tudunk odafigyelni a tájra, nem veszünk észre embereket. De ha más vezet, vagy autóbusszal megyünk, akkor van időnk nézelődni és látjuk a tájnak a szépségeit. Ugyanígy, ha nincs egy programunk, ami visz minket magától, akkor állandóan kell keressük, hogy mit tegyünk? De ha van ilyen programunk, az segít, hogy szabadabban tudjuk végezni azt, ami lényeges.

Az imádság fontosságát is kiemeltem. Az ima segít minket, hogy felismerjük, milyenek vagyunk valójában. Elmélyülünk az imában, szembetalálkozunk a saját gyengeségeinkkel, hibáinkkal, bűneinkkel is, és találkozunk Isten kegyelmével. Azzal, akik vagyunk, valamint akivé Isten akar bennünket, akivé válnunk kell. A kegyelem segít, hogy efelé törekedjünk azzal, hogy megismerjük magunkat, és megtanulunk bánni azzal, ami bennünk van. Az imádkozó ember tanulékony. A szív megtanul figyelni azokra az apró dolgokra, amiket Isten akar közvetíteni. Néha az ember fél szembenézni saját magával, ezért úgy gondolja, hogy nincsen neki mondanivalója az ima közben. Ezért sokan menekülnek az imától. Nem tudják, hogy mit csináljanak abban a csendben, abban az űrben. De nagyon szükséges ez az üresség, ez a küzdelem az unalmunkkal - azzal, hogy nem tudjuk, hogy mit tegyünk, és úgy látjuk, hogy Isten sem szól semmit, és mi sem tudjuk, hogy mit mondjunk... De ezek kegyelmi pillanatok, és nem szabad elmenekülni tőlük. Olyanok, mint amikor Jákob küzdött az Úrral... Ezek fognak bennünket igazán átalakítani.

- A szerzetesi élet közösségélménye talán erősebb, mint a papi életé. A testvérek egy házban élnek, együtt tevékenykednek, naponta találkoznak. Mennyire lehetett akár példákat, akár helyzeteket, élményeket átemelni a rendi életből a papoknak szóló előadásba?

- A hallgatóság kérdéseire válaszolva mondtam el, hogy mi mennyire fontosnak tartjuk, hogy ne csak azokkal legyünk közösségben, akikkel egy házban lakunk, hanem azokkal is, akik más házakban vannak. Igyekszünk gyakran találkozni, figyelünk arra, hogy legalább havonta kétszer összejöjjünk és együtt legyünk egy délután. Az ürügy valamelyiknek a névnapja, de az a fontos, hogy találkozzunk. Ez a papok között is megvan, elmennek egymás búcsúünnepeire, de erre figyelni is kell, és félretenni egyéb feladatokat. Ne csak nagycsütörtökön lássák a papok, hogy még mások is vannak, hanem egymással tudják építeni a kapcsolatot.